Kínoz a bánat, fáj, hogy nem látlak,

merre visz most a szél?

Bánom, hogy hagytam, miért nem tiltottam

én, azt hogy elmenjél!

Nincs ma se másképp, nem vagy te más még,

csak védtelen gyermeklény!

Gyönge a sorshoz, amit hordoz,

oly nagyon féltlek én!

A sok csapda vár rád, nem hinném, hogy látnád –

ármány és rút árulás!

Vasba zárd a szíved hát, tanulj rideg taktikát!

El ne gyengülj, hogyha rád tekint egy kígyó!

El ne mondd, mi az, mi fáj, fejet hajts, ha úgy muszáj!

Tégy így, hadd lehessek büszke rád!

Annyi sok évem, gondok közt éltem

a sorsomat kérve én!